John Green: Csillagainkban a hiba

Adatok:

Író: John Green

Cím: Csillagainkban a hiba

Kiadó: Gabo Könyvkiadó & Kereskedelmi KFT.

Kiadás éve: 2013

Fordító:Bihari György

Oldalak száma: 296

„Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek, így hát tudtam, mit csinál Augustus. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba.”

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

"Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?"

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Történetünk főszereplője Hazel Grace Lancaster, áttétes tüdőrákban szenved. A lány mindennapjai monoton egyhangúságban telnek, mondhatni csak a gyógyszerek miatt kicsit később érkező halált várja. Egyetlen dolog van, amely fel tudja lelkesíteni, ez pedig egy bizonyos író, Peter Van Houten könyve, a Mennyei megbántás. Édesanyja azonban ezt nem fogadja el, elküldi a lányt egy támaszcsoportba, ismerkedjen, barátkozzon egy kicsit, hiszen mégis csak tinédzser.  Hazel itt ismerkedik meg a féllábú Augustus Watersszel, és a vak Isaacel, akik személyében később barátokra, Gus személyében társra és szerelemre is lel.

"Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

Sokaknak talán morbid hangzású lehet a történet… És nem tagadom, valahol az is. Mégis, John Green fanyar humorral, ironikus, mégis megható stílusával tárja elénk ennek a két fiatalnak a történetét, amely akár meg is történhetne… És ettől lesz a Csillagainkban a hiba A KÖNYV, így nagybetűvel.

Én már a megjelenésétől kezdve követtem ennek a könyvnek a sorsát. Figyeltem, hogyan lesz egyre népszerűbb, hogyan válik ezrek kedvencévé, még végül filmet is készítettek belőle. Érdekes végigkövetni egy ilyen bestseller sorsát. Csak ez a könyv abban különbözik a többitől, hogy nem akar nekünk illúziókat adni. Nem fogja nekünk soha a büdös életben azt sugallni, hogy a szerelem mindent legyőz vagy hogy minden történet vége happyend. Mert egyszerűen ez nem igaz. A szerelem ebben a regényben csak egy dolog, ami egyszerűen szebbé teszi két túlságosan is hamar felnőtt fiatal életét. Megfigyelhetjük, ahogyan széppé és elviselhetővé teszik egymás számára is az életet úgy, hogy tudják, már nem lesz sok hátra belőle.  És ez ebben a történetben talán a legmeghatóbb. No de az csak egy dolog, hogy együtt - együtt mennyire szerethetőek. Mert hogy külön – külön is szeretetre, sőt, tiszteletre méltó mindkét karakter.

Szerintem, mondjuk ki, elkerülhetetlen az, hogy az ember ne sajnálja az ilyen betegségben szenvedő embereket, vagy esetünkben karaktereket. De ahogyan haladtam a könyvvel, és fokozatosan megismertem Hazel-t, úgy jöttem rá, hogy nem sajnálkozni kell itt. El kell fogadni, hogy ez van, együtt kell élni vele. De! Sohasem szabad elmerülni az önsajnálatban, és nem élvezni az életet. Hazel így tett, és én nagyon tiszteltem őt végig ezért. Nem, nem mindig értettem vele, és a döntéseivel egyet. De úgy gondolom ettől lesz emberi egy karakter. Attól fog életre kelni a lapokon, hogy nem mindig a jó döntéseket hozza. Hogy nem mindig azt az utat választja, amelyre valószínűleg a legtöbben lépnénk.

"Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól."

Én nem lennék ennyire bátor, mint Ő. Én nem mernék így szeretni mint Ő. És mi tagadás, először talán ő is ódzkodott. De akkor jött Augustus Waters. Ő nem a tipikus álompasi, mégis mindenki rajong érte. Mégis rajongok érte. Annyira imádtam a fiú néhol kissé nyakatekert, ám annál agyafúrtabb, lenyűgözőbb logikáját, az egész életfelfogását. Magát az írót is egy hasonló karakterű embernek képzelem egyébként. Bár lehet tévedek, de abban azért biztos vagyok, nagyon szívesen beszélgetnék egyszer vele, mert aki egy ilyen történetet ÍGY megír, az unalmas figura nem lehet.
Green stílusa egyszerűen lenyűgöző. Amellett, hogy a könyvvel témája ellenére is gyorsan lehet haladni, egyszerűen imádom azt a fanyar humort, azt az ironikus stílust, amely majdnem az egész regény hangulatára jellemző. Nem véletlenül fogalmaztam oda a majdnem szót. Az író az érzelmek olyan széles skáláját képes felvonultatni, amelyet azt hittem, már kiütöttem, de nem… Azt hiszem az ilyen regényekre mondják, hogy érzelmi hullámvasút. Szó szerint mondom, higgyetek nekem!

Az egyik pillanatban nevettem egy humorosabb jeleneten, csak azért, hogy aztán egy sorral lejjebb már összeszorított fogakkal, és csukott szemmel rakjam le a könyvet egy pillanatra, mert oly módon arcul csapott a realitás, hogy az teljesen letaglózott, és megtépázta a lelkem. Kérlek titeket nyomatékosan, hogyha depressziósabb korszakotokban vagytok, ne vágjatok bele. Kell ehhez a könyvhöz egyrészt egyfajta bátorság, másrészt bizonyos érzelmi és lelki egyensúly, mert még így is nagyon könnyen ki tud billenni az ember.
A könyv utolsó felét már csak a könnyeimen keresztül, zokogva bírtam végigolvasni. És miután becsuktam, csak azt éreztem, hogy fáj. Nagyon, nagyon fáj. És ebben tudjátok, mi a legborzongatóbb? Hogy utána egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt a könyvet elolvastam. Soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam rá, hogy bár kihagytam volna az életemből…Mert ezt a megindító, megható, reális történetet legalább egyszer mindenkinek el kéne olvasni.  Hiszem, hogy sok embert ráébreszthet arra, mit is is jelent élni, és mi az élet lényege. John Green-től pedig még nagyon szeretnék olvasni.

Ha nem tudtad még megszerezni, de szeretnéd elolvasni, akkor az alábbi link alatt töltheted le!

John Green: Csillagainkban a hiba

,, Nem árt, ha nem gyújtod meg - mondta, miközben a mama megállt. - Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra."